🤍 Honnan indultam, és miért hoztam létre a Tündi's Life-ot

Sokáig gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést.

Mert könnyebb idézeteket megosztani, tanácsokat írni vagy másokat bátorítani, mint őszintén beszélni a saját sebeinkről.

De ha már a blogom neve Tündi's Life, akkor szeretném, ha nemcsak a gondolataimat ismernétek meg, hanem azt is, ki vagyok valójában.

Gyerekkoromban rengeteg bántalmazás és kiközösítés ért.

Sokszor csúfoltak, kinevettek, és olyan dolgokat mondtak nekem, amelyek mély nyomot hagytak bennem.

Abban az időben úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok.

Persze szóltam a szüleimnek is, de sokszor ők sem tudták, hogyan segítsenek.

Nap mint nap úgy mentem haza, hogy azt kívántam, bárcsak vége lenne ennek az egésznek.

Amikor gyerek vagy, nem látod a jövőt.

Nem tudod, hogy egyszer jobb lesz.

Csak azt érzed, hogy fáj.

És azt hiszed, ez örökké tart majd.

A középiskolában aztán valami változni kezdett.

Lettek barátaim.

Elkezdtem megtapasztalni, milyen érzés az, amikor elfogadnak.

Már nem éreztem magam annyira egyedül, mint korábban.

Azt hittem, a nehezén túl vagyok.

De az életnek még volt néhány leckéje számomra.

Amikor Németországba költöztünk, új kihívásokkal találtam szembe magam.

Rengeteg csalódás ért.

Barátságokban.

Kapcsolatokban.

És olyan emberekben, akikben megbíztam.

A legmélyebb pontot talán egy szerelmi csalódás jelentette.

Annyira összetörtem, hogy volt időszak, amikor már nem akartam tovább élni.

Ma már visszanézve tudom, hogy egy olyan ember miatt akartam feladni az életemet, aki nem érdemelte volna meg ezt az áldozatot.

De akkor nem így láttam.

Akkor csak a fájdalmat láttam.

A kilátástalanságot.

Azt az érzést, hogy soha nem leszek újra boldog.

Az igazság viszont az, hogy lettem.

Nem egyik napról a másikra.

Nem varázsütésre.

És nem úgy, hogy egyszer csak minden rendbe jött.

Hanem apró lépésekben.

Könnyek között.

Sok visszaeséssel.

Sok nehéz nappal.

Sok olyan reggellel, amikor egyszerűen csak megpróbáltam túlélni a napot.

És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit szeretnék, ha tudnál rólam:

Nem vagyok tökéletes.

Nem vagyok mindig pozitív.

Nem vagyok mindig erős.

A mai napig vannak nehéz napjaim.

A mai napig vannak félelmeim, bizonytalanságaim és olyan pillanataim, amikor küzdök önmagammal.

De már nem ott tartok, ahol régen.

Már nem hagyom, hogy a múlt határozza meg, ki vagyok.

Már nem hagyom, hogy mások véleménye döntse el az értékemet.

És minden nap teszek egy újabb lépést a gyógyulás, az önszeretet és egy boldogabb élet felé.

Ezért hoztam létre ezt a blogot.

Mert tudom, milyen érzés egyedül lenni a fájdalmaddal.

Tudom, milyen érzés azt hinni, hogy senki sem ért meg.

És tudom, milyen érzés újra felállni.

Ha akár csak egyetlen ember úgy érzi majd egy bejegyzésem után, hogy nincs egyedül, akkor már megérte megosztanom a történetemet.

Mert ez nem csak az én történetem.

Ez annak a története is, aki éppen most próbál felállni.

És szeretném, ha tudnád:

Lehet, hogy most még nem látod a fényt az alagút végén.

De attól még ott van.

Én már jártam a sötétben.

És tudom, hogy ki lehet jutni belőle. 🤍