Miért félünk a kudarctól?

Van egy furcsa dolog az emberekben.

Mindannyian vágyunk valamire.

Egy jobb életre.
Egy álommunkahelyre.
Egy saját vállalkozásra.
Egy boldog kapcsolatra.
Egy olyan életre, amiben jól érezzük magunkat.

Mégis sokszor mi magunk állunk a saját utunkba.

Nem azért, mert lusták vagyunk.

Nem azért, mert nem lennénk rá képesek.

Hanem azért, mert félünk.

Félünk attól, hogy mi történik, ha nem sikerül.

Talán most is van valami az életedben, amire régóta vágysz.

Lehet, hogy szeretnél munkahelyet váltani.

Lehet, hogy szeretnél belevágni egy új hobbiba.

Lehet, hogy van egy álmod, amit évek óta magadban hordozol.

De valahányszor közelebb kerülsz hozzá, megjelenik benned egy hang.

Egy halk, de kitartó hang.

"Mi van, ha nem sikerül?"

"Mi van, ha kinevetnek?"

"Mi van, ha nem vagyok elég jó?"

"Mi van, ha kudarcot vallok?"

És sokszor már ez a néhány kérdés is elég ahhoz, hogy ne tegyük meg az első lépést.

A kudarc valójában nem az, amitől félünk

Érdekes módon a legtöbben nem magától a kudarctól félnek.

Hanem attól, amit a kudarc jelent számukra.

Mert a kudarcot gyakran összekeverjük az értékünkkel.

Ha valami nem sikerül, azt hisszük, hogy velünk van a baj.

Ha hibázunk, azt hisszük, hogy nem vagyunk elég jók.

Ha elutasítanak minket, azt hisszük, hogy nem vagyunk szerethetők.

Pedig ezek teljesen külön dolgok.

Az, hogy valami nem sikerül, nem mond semmit arról, hogy emberként mennyit érsz.

Mégis hajlamosak vagyunk egyetlen hibából messzemenő következtetéseket levonni.

A gyerekkor láthatatlan üzenetei

Sok félelmünk gyerekkorban gyökerezik.

Az iskolában megtanultuk, hogy a jó válasz jutalmat kap.

A rossz válasz pedig piros tollat.

A jó jegy dicséretet ér.

A rossz jegy csalódást okoz.

Lassan kialakul bennünk az érzés, hogy hibázni rossz.

Hogy a hibák szégyellnivalók.

Hogy mindig jól kell teljesíteni.

És bár felnőttként már nem piros tollal javítanak ki minket, a félelem sokszor velünk marad.

Már nem a tanár véleményétől félünk.

Hanem másokétól.

A családunkétól.

A barátainkétól.

A munkatársainkétól.

És néha még a sajátunkétól is.

Mi van, ha valójában nem a kudarc a legrosszabb?

Próbálj meg elképzelni két embert.

Az egyik megpróbál valamit.

Belevág.

Kockáztat.

És nem sikerül.

A másik soha bele sem kezd.

Mert fél.

Mert vár.

Mert még nem érzi magát elég jónak.

Tíz év múlva szerinted melyikük bánja jobban?

A legtöbb ember életének végén nem a kudarcait bánja.

Hanem az elszalasztott lehetőségeit.

A dolgokat, amiket nem mert megtenni.

A szavakat, amiket nem mondott ki.

Az álmokat, amelyeket a félelem miatt elengedett.

A siker mögött szinte mindig kudarc áll

Amikor sikeres embereket látunk, általában csak a végeredményt látjuk.

A sikert.

Az eredményt.

A mosolyt.

De nem látjuk az elutasításokat.

A hibákat.

A rossz döntéseket.

A könnyeket.

A feladni akaró pillanatokat.

Pedig minden ember történetében vannak ilyen fejezetek.

Csak ezekről kevesebbet beszélünk.

Pedig a kudarc nem a siker ellentéte.

A kudarc a siker része.

Mi történne, ha megengednénk magunknak a hibázást?

Mi lenne, ha nem várnánk el magunktól a tökéletességet?

Mi lenne, ha elfogadnánk, hogy tanulni csak hibákon keresztül lehet?

Mi lenne, ha a kudarcot nem végállomásnak, hanem tapasztalatnak tekintenénk?

Talán bátrabban élnénk.

Talán több dolgot próbálnánk ki.

Talán kevésbé aggódnánk azon, hogy mások mit gondolnak.

És talán közelebb kerülnénk ahhoz az élethez, amire valójában vágyunk.

Gondolatok a végére

Ha most van valami az életedben, amit régóta szeretnél megtenni, szeretném, ha egy pillanatra elgondolkodnál.

Mi a rosszabb?

Megpróbálni és esetleg hibázni?

Vagy évekkel később azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha mersz lépni?

Mert a kudarc fájhat.

De a megbánás gyakran sokkal tovább marad velünk.

És lehet, hogy éppen most van itt az ideje annak, hogy ne a félelem döntsön helyetted.

Hanem te.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések